Vissza

A Cirmi, a Bodri, meg a Gyurma A Cirmi, a Bodri, meg a Gyurma

Egyszer a Bodri nagyon elkapta a Cirmit. Már a gerincét törte, amikor a Cirmi bosszúból még lekarmolta a Bodri orrát csontig, a két szemét meg kiszigonyozta ügyesen. Látva a balhét, ezt gondolta a Gyurma: „Nosza! Ki ne maradjak valami hancúrból!”, és vidáman odaszaladt, és nagy lendülettel hol ide-, hol odakapkodott a dulakodók közé. Most a Bodri megérezte, hogy nagyon megerősödött az ellenség, úgyhogy megsokszorozva erejét átrágta magát a Cirmin, és akkor már a Gyurmán is. De ő se ment már onnan sehová. A Gyurma nem adta olcsón az életét.

A Graffalófi A Graffalófi

Így szólt a Graffaló a Graffalófihoz:
– Kisfiam, ne menj a sötét erdő fáihoz!
– De mért ne? De mért ne? – Mert ha megteszed,
a Rémegér a sűrűben rádoson s leszed.
Én láttam is már – szólt a Graffaló –,
rég történt nagyon, s nem volt baró.
– Mondd el, milyen volt! Mondd el már!
Szörnyüségesen gonosz és iszonyu brutál?

– Már alig emlékszem – szólt a Graffaló.
Megvakarta nagy fejét, törte, s mondta: – Ó! A
szőrnyű Rémegér az iszonyat erős,
hosszu farka pikkelyes, odacserditős,
szeme izzó két katlanja forral lávatót,
iszonyatos bajusza keményebb, mint a drót.

Havas éjjel volt: hortyogásidő.
És a Graffalófi unta magát, mint a kő.
Úgy érezte, nagyon bátor, úgyhogy talpra állt,
majd a házból lábujjhegyen szépen kisétált.
Hullt a hó sűrűn, vadul fújt a szél,
Graffalófi védelmet a fák között remél.

– Hú! Nahát! Hohó! Vadcsapástól mély a hó!
Kié ez a nyom, s hová visz? Ott a vége, ó!
Farok kandikál ki rönkrakás-lakás közül!
A Rémegéré lesz talán? Na mindjárt kiderül.
Kicsusszan egy teremtmény, a szeme sötét, zord,
bajuszból meg egy darabot, egy szálat se hord!
– Nem is te vagy az egér! – Biszony – felelt a kígyó.

– Ő graffalópitészik valahol, ahol a tó.
Hull a hó sűrűn, vadul fúj a szél,
– Nem félek – a Graffalófi így beszél.
– Hú! Nahát! Hohó! Itt lábnyomot őriz a hó!
Kié ez a nyom, s hová visz? Itt a vége, ó!
Két szem világít, ott, egy oduból elő!
A Rémegér tekintete? Feltételezhető.
Leröpült a lény a fáról, rövid farka volt,
bajusza meg, bárhogy nézte, semmilyen se volt.
– Nem is te vagy az egér! – Hu-hú-hogy én egér?
Az amelyik errefelé graffalópitél?

Hull a hó sűrűn, vadul fúj a szél,
– Nem félek – a Graffalófi így beszél.
– Hú! Nahát! Hohó! Itt lábnyomot őriz a hó!
Kié ez a nyom, s hová visz? Itt a vége, ó!
Bajusz, végre! És aztán egy föld alatti lak...
Tán a Rémegér hajléka, lehet, hogy itt lak?
Kiosont egy lény, szemében hűvösség az úr,
farka se nem pikkelyes, bajussza sem szúr.
Nem is te vagy az egér! – Ó, nem én, barát!
Ő valami fán kortyolgat Graffalóteát.

Tiszta átverés – ült a Graffalófi le, 'gy
kis, friss hókupacka legközepébe be.
– Én már nem hiszek többé a szörnyű Rémegérben.
Jé, de itt van egy mini, a lakából jött ki éppen!
Nem is nagy s nem is rossz, ám legalább végre egér.
Pont finomnak nézel ki, hogy estebéd legyél!

– Várj! Még mielőtt te lennél, majd aki téged utál,
bemutatnám a barátomat, ő elég nagy s elég brutál.
Ha talán fölmászhatnék még a mogyoró ágára ide,
idehívhatnám őt, hogy lásd, milyen rossz s mennyire.
Graffalófi szörnyü marka erre fellazul.
– Nem mondod! A Rémegér valóságnak bizonyul?
Mogyorólombba ugrott s indult az Egér fölfelé, s
intett s visszaszólt: – Várjad hát és lássad és...

Előjött a Hold, ragyogott fönn, hatalmas volt,
rettenetes árnyék nőtt: iszonyu fekete folt.
– Ki lehet ez, ó, jaj, ez a rossz, nagy és erős?
Bajsza hosszú és a farka odacserdítős,
fülei hatalmasok, s a vállán, szent fasírt!
Akkorka mogyorót tart, mint egy sziklaszirt!
Jaj, a Rémegér! – s a Graffalófi szinte szállott,
az Egér pedig lejött a fáról, s vidáman odébb állott.

– Hú! Nahát! Hohó! Itt lábnyomot őriz a hó.
Kié lehetnek a nyomok, s hová visznek?, ó! A
lábnyomok a Graffaló lakába vittek épp,
visszatért a Graffalófi, gyávább volt, de ép.
Nem unta magát annyira, finom meleg volt,
és a Graffalóból folyt a horty, a horty, a horty.

A költő óriás A költő óriás

Vajjon több-e a művész, mert fajunkat égbe kiáltja?
S több-e szájunk, mint a testünk összes többi tája
Csak mert szólunk, szeretünk, béfogadunk két ajakinkkal?
S több-e a hang, mint más benyomás, mert mindenhonnan támad
S szinte akármit, ami nincs is, valóságként láttat?
Igen! Több a száj, mert szólunk, szeretünk, béfogadunk két ajakinkkal!
Mekkora hát a költő, mikor épp legbecsesebb szervével
Legbecsesebbként végzi a legbecsesebb hivatást most: élő szóval artikulálja az emberiséget

A sérült A sérült
Hévíz, 2015/2.

Bal kéz, gyűrűsujj fölötti bütyök – egy kb. 2 cm-es, S-alakú heg és egy kisebb kb. fél centis, ívelt
Óvoda, a gyűlölt bőrtalpú cipő. Fölkunkorodó, csúcsos orrú, mintha a Kis Mukkból szedték volna. Azonnal befeszült, amikor először meglátta és megtudta, hogy azt kell bent viselnie. Aztán tombolt. Apja végül valahogy ráerőszakolta.
Egyszer egyedül volt már csak az óvodában. Valamilyen okból futott. A sima bőrtalpon elcsúszott. Bütyökkel érkezett valamelyik, már az asztalra felrakott kisszék kiélesedett vas lábába. Nem varrták.

Bal kéz, mutatóujj, első ízület, kézfej felőli oldal – egy kb. 2,5 cm-es, hajlott Y-alakú heg
Kb. 23 éves. Vasúti magasfeszültségű távvezetéktartó oszlopok festéséből él.
Derekán széles öv, azon karabiner, azon lógott a vödör festék. A vödör festékbe hosszított nyelű ecsettel lehetett csak belenyúlni. Az átalakítást ők maguk végezték. Méretre vágott kábelbehúzó csövet lágyítottak meg tűz fölött, ebbe tolták bele a láng fölött meggörbített nyakú, rövid nyelű ecsetet. Ha elkopott a szőr, akkor ecsetfejcsere történt. Egy új ecsetnek le kellett szedni a fejét, és az elhasznált régi helyére kellett helyezni. Először le kellett feszegetni csavarhúzóval a fémköpenyeket, le kellett venni a fejeket, majd az újat a régi helyére kellett helyezni. Feszegette tehát egyszer lefelé a cserélendő fej fémét, amikor elakadt a csavarhúzó.
Súlyt adott rá, a fémköpeny megadta magát, a csavarhúzó megugrott, és rohantában kihasított és kihajlított egy kis pengét a fémköpenyből, amin azonnal át is szaladt a mutatóujja. Föl lehetett hajtani egy V-alakban kihasított festékmocskos húsdarabkát. Ez a lifegő rész aztán tűrhetően visszaforrt.

Bal kéz, hüvelykujjtő, külső oldal, kb. 2,5 cm-es V-alakú heg
20–22 éves. Akkoriban se volt semmije. Az volt a vagyona, ami rajta volt. Egy pár (általában rongyos) cipő, egy nadrág, egy ing, egy kabát (zoknija pl. és alsónadrágja nem volt). Ott aludt ahol lehetett. Annyit teljesített ezért, amennyit kellett. Az egyik helyen pl., ahol őt nem szerették, tűzifát aprított cserébe. Volt egy rossz mozdulata. Csontot pont nem ért a fejsze sarka, de tobozpikkelyszerűre kinyitott az igazgató kézen egy kis húst. Visszahajtotta, visszanőtt.

Bal kéz, tenyér, hüvelykujj alatti párna, kb. 6 cm-es, majdnem egyenes heg
Lehetett 33 éves. 10 éve fix kapcsolatban élt. A másikuk lakásában. Épített oda egy galériát, fölkerült a vázra a farostlemez, de itt-ott kilógott belőle egy kevés. Szikével kezdte lefaragni a túlnyúlásokat. Magasan a feje fölött dolgozott, beleadta a mozdulatba a teljes erejét, amikor kiugrott a szike, és lendületből végigvágta a levegőben egyensúlyozó bal tenyerét. Izmot, csontot nem ért, csak a borsókás zsírszövet nyílt szét. Varrták.
Akkori, biciklisfutár állását a gyógyulási időszak miatt veszítette el. Ugyan már és még munkába állt, ám zenekarával egyhetes külföldi turnéra indult. Megkérdezte a főnököt, hogy bennhagyja-e a futártáskáját, vagy hazavigye, mire a főnök (maga is zenész) ránézett: „Te nem jössz többet dolgozni” – és már végezte is tovább a papírmunkát.


Bal kéz, mutatóujj, alsó ujjperc alatt, tenyér felőli oldal, 1 cm-es Y alakú heg
Kiugró rókafogú fűrész. Gondnok volt egy iskolában. Az iskola egy lakótelepi földszintes paneltömb volt. Körülötte gyep is alig. Ő pedig, ha már ott lakott, elkezdett fákat meg bokrokat telepíteni az épület köré. A legádázabb ellenségnek a mindenkori fűnyírók bizonyultak. Hat évig pátyolgatott csemetéket végeztek ki, ítéltek lassú elhalásra egy tized másodperc alatt, amikor lazán hozzáérintgették szerszámuk forgó vágószálát a csemeték kérgéhez, lehántva így őket körben, tetszőleges szélességben, megszűntetve így a nedvek visszafelé áramlását. Az egyik elsorvadt fagyerekhulla eltakarítása közben érte a baleset.

Bal kéz, hüvelykujj, köröm erősen barázdált, holdacska aszimmetrikus
Legyen 30 éves. Nagyszínpadépítésben vett részt. Többek között fémidomokat kellett adogatnia emeletről emeletre. Az egyik húszkilós járóelem a körömágyán landolt az élével. Az új körömnek már kissé mások lettek a tulajdonságai.

Jobb kéz, nagyujj, köröm, holdacska kissé aszimmetrikus
Apjuknak inkább a borbányai szőlővel volt kapcsolata, mint velük. Ha kinn voltak is a szőlőben, akkor is csak gyomlálni vagy kapálni vagy szüretelni kellett (oltani pl., vagy szemzeni nem tanult meg). Az egyik szüreten kapta be az ujját egy pillanatra a szőlődaráló.

Bal oldali állcsúcs, kb. 2 cm-es, vízszintes heg
Kisgyerek volt még. Hintázott. Repülő repült az égen. Nézte. Kirepült. Állal érkezett a vaskorlátra.

Jobb oldali fülcimpa töve, alig látható 0.5 cm-es heg
Nem emlékszik. Elmondásból tudja, hogy begyalogolt egy lendületben lévő hinta elé, ami fölszakította a fülét.

Nincs nyom
Általános iskola, alsó, napközi, játszótér. Ülnek a nehéz vashintában. Az egyik szélen Hudák, a másikon ő. És akkor Hudák átmenet nélkül a fejéhez vágja a középen lévő hintát. A napközis tanítónő kabátja alatt, fejével a puha pulóverben, nagy, anyai mellek közt éledezik. Szédül, tehát agyrázkódás, de a kabát alatt rendbe jön.

Nincs nyom
Elmondásból tudja. Kiselsős, csúszik a jégen az udvari budisor mellett, az iskolaudvaron. Vele szemben egy sokadikos. Lepattan. Tarkóra érkezik. Agyrázkódás, két hét kórház. Első kép az iskolaigazgató sötétkék Zaporozsece belülről, konkrétabban a hátsó ülés és az ajtó. A második kép, hogy a kórteremben, tőle pár méterre egy hatalmas, fehér, öreg, női feneket mosnak egy lavórban. Hátulról látja.

Bal szemöldök közepe, nagyjából vízszintes, 1 cm-es heg
Alsós. A kinyitott ablak alatt csinált valamit. Fölállt. Lendületből vette szemöldökre az ablak sarkát. Az orvosi rendelőben hiányzott a tű vagy a cérna a varráshoz. Örült.

Fejtetőn 3 cm-es szabálytalan heg
A sivár játszótéren betongyűrűkből épített alagút is volt. Jobb híján áthaladt rajta. Azt hitte, már vége, és kiugrott az utolsó idomból. Még pont nem volt vége.

Nincs nyom
Az ügyesek a rakétamászóka tetejére is ki tudtak mászni. Egyszer az átfordulós figura közben megcsúszott, és kb. 2.5 méter magasból esett a gerincére az apró folyami kaviccsal vékonyan fölszórt, kőkeményre tömörödött földre. Sikerült pontosan lapjával érkeznie, semmije el nem tört, ki nem ugrott, volt helyette viszont egy éber rémálom, amiben az ember, bármennyire is akarja, nem képes levegőt venni.

Bal láb, talp közepe, kb. 1 cm-es heg
A hegyen történt, Vépusztán, a tízházas faluban. Az egyik elhagyott ház gyümölcsösében derített fel. Valamiért futva hagyta el az objektumot. Szandálos futása közben, teljes súlyával érkezett a fű közt megbúvó valahai palánk deszkadarabjából kiálló rozsdás szögbe. Izmot vagy csontot szerencsére nem ért. Kisebb műtét volt az egész.

Bal lábszár külső oldala, kb. 15 cm-rel a térd alatt kb. 1 cm átmérőjű, tojásdad alakú heg, kb. 10 cm-rel alatta kb. 1 cm hosszú, macskapupilla alakú heg
Kiskamasz. Valami rokon kertjében volt szalonnasütés. Unalmában üres csigaházakat dobált föl, majd próbált elütni egy régi vasnyárssal. Egy különösen rossz mozdulat után, a nadrágot átszúrva, a lábában állt meg a fém. Épp csak nem jött ki egy fél arasszal lejjebb. Nem fájt, tompa nyomást érzett mindössze. Fogta a szögletes nyársat, és próbálta kihúzni. Nem jött. Aztán lendületet vett, és úgy már jött. Ez se fájt. Lement a sütögetés még rendben, utána aztán elvitték a sebészetre, ahol az orvos alagúttá nyitotta a járatot, hogy ürülni tudjon. Olyannak érezte az érzéstelenítésen keresztül a turkálást, vagdosást, mintha valaki nadrágon át, tompa hurkapálcikával döfködné, csak nem kívülről, hanem belülről.

Jobb csukló, singcsont, külső ízületi bütyök kb. másfélszeresre nagyobbodva
Figyelmetlenül szaladt a villamoshoz, és elrepült, ahogy egy fekvőrendőr rézsűjére érkezett a talpa. A jobb csuklója sínylette meg. Elment vele a megfelelő orvoshoz. Egy idős, szétdohányzott hangú, életunt doktornő jutott neki. Oda se nézett, ahogy hallotta, hogy csukló, már írta a röntgenpapírt. Egy másik helyiségben a röntgenes kisasszony az utasításnak megfelelően elkezdte beállítani a berendezést, a sérült viszont látta, hogy a csuklója problémamentes oldalán van a célt kijelölő kis fénykereszt, amit jelzett is, de a segéderő azt válaszolta, hogy ő csak azt csinálhatja, ami neki a papírra oda van írva. Akkor tehát a doktornőnek mondta el a kifogását, amikor az a képet már megvizsgálta. – Bocsánat, de a csuklóm bal oldala lett megröntgenezve a jobb helyett. – Rajta van az is. Kenegesse Fastum géllel – és továbbra se nézett se a sérült kezére, se a szemébe, se még egyszer a röntgenképre. Rég túl volt már az egészen.

Felső, középső metszőfogak lekopva, egy valahai V alakú kitörés fenékpontjának szintjéig
A tejet vitte haza a tejivóból egy kannában. A lépcsőn elbotlott. A tej megmenekült, de ő a metszőfogaival érkezett a lépcső élére. Aztán - vagy azért mert mindig a fogával végezte a manikűrt, vagy azért, mert később már a haját is rágta - végül egyenesbe került a két metszőfog.

Bal lábhüvelykujj, 2. ujjperc közepe, egyenes, 1,5 cm-es heg
Óriásplakáthoz szereltek össze és állítottak föl táblákat, és az egyik hosszú, sínszerű fémidom a lábujjába csúszott. Át a cipőn. A csont állította meg. Szépen gyógyult a seb, már csak egy piros heg volt, amikor ugyanúgy, ugyanoda érkezett egy nehéz alkatrész. Lassú folyású, sűrű, fekete vér fakadt az újra kinyílt sebből. Más típusú, ájulós fájdalom kísérte.

Lágyék bal oldala, kb. 10 cm-es műtéti heg
Sérvműtét. Reggel fél nyolcra rendelték be. Nem gondolta, hogy ennyire szigorú menetrend szerint történnek a kórházban az események, úgyhogy egy fél órával később csekkolt be. Már átöltözött, amikor berontott a főorvos, kiabálva felelősségre vonta a késésért, majd megfenyegette, hogy most már nem tudja, melyik nap fogják tudni műteni. Persze két órán belül csak akadt hely, és meg is csinálták gyorsba’. Valami idegpályát a sietésben átvághattak, mert két évig nem volt rendes bőrérzékelése a bal combja külső felén, plusz úgy kellett tolószékben kitolni őt a kórházból az autóhoz, mert 4–5 lépésnél többet nem bírt megtenni, azt is görnyedten és futva, mert kibírhatatlan, égő fájdalom nőtt minden lépéssel egyre nagyobbra a combizmában, úgyhogy pár méterenként le kellett guggolnia, ha bárhová tartott, és ott pihennie kellett fél perceket. Hónapok múlva volt képes újra egyszerűen, pihenőpontok beiktatása nélkül gyalogolni. A sérvecske újra akkora, mint műtét előtt volt, de most már nem mer vele szakemberhez fordulni.

Jobb kéz, nagyujjtő, jobb oldalt kissé megnagyobbodott bütyök
Jellemzően sose focizott. Ő kapus volt. A középiskolában egyszer ellőtték a jobb nagyujját. Gipsz. Akkoriban a HBB-t nem engedték be Szegedre, ellenben beengedték Balástyára, a szomszéd faluba. A sérült ott, a vasút melletti kultúrban próbálta ki a csápolást, és mindjárt a gipszelt kezével. Semmit nem érzett ettől, és semmi egyéb megerősítést sem kapott, úgyhogy örökre megszűnt aktív közönségnek lenni ott.

Jobb könyök, a bőr alatt mozgatható csontmorzsalék, a könyökcsúcs teljesen lekerekedett
Színház. Napjaink. Egyik jelenetében kezében fegyverrel vetődik, és jobb híján a jobb könyökére érkezik. Úgy gömbölyödik odabenn a könyökcsontja, mint a folyami kavics. Előadásról előadásra lesz egyre áramvonalasabb.

Bal szemöldök bal széle, még nem varasodott, 1 cm hosszú, maximálisan 4 mm széles ovális alakú friss sérülés
48 éves. Az írás jelenéhez képest tegnapelőtt négy zenész kíséretében előadott ujjbábokkal egy operát (DG). A drámai tetőpont felé közeledve a sérült levert valamit, és lehajolás közben rábólintott a kulisszácska fundámentumaként szolgáló pianínó hátsófronti élére. Leporellóként épp arról panaszkodott, hogy megverték. A jelenet egy pontján aztán megértette, hogy a csellista nyilván azért nyújt felé egy zsebkendőt, mert vérzik.

Barbi és Ken Barbi és Ken

– Ó, Barbi, gyönyörűen csillog a hajad a reggeli napsütésben. Kihozzam a naptejedet, drága?
– Ó, Ken, te annyira édes vagy, tényleg kihoznád? És, Ken, édesem, ha már arra jársz, hoznál egy koktélt is?
– Milyet keverjek, drágám?
– Ó, Ken, rád bízom. Legyen meglepi! Tudod, mennyire imádom a meglepetéseket.
– Már itt is van, amit kértél, Barbi. Kék lagúnát hoztam, ez, tudod, saját recept.
– Ó, Ken, a kedvencem! Ezt keverted a nászéjszakánkon is! Huncut! Ken drágám! Mi az a fekete csík a horizonton?
– Viharfelhők lehetnek.
– De ugye nem erre jönnek? Ígérd meg, hogy nem. Légyszilégyszilégyszi!
– Nem erre jönnek, megígérem. Este megnéztem az időjárás-jelentést, és szó se volt ilyesmiről.
– Akkor jó, Ken. Ken, ez a koktél most is isteni! Én ugyanazt érzem, Ken, mint akkor!
– Tényleg ízlik? Barbi, én boldog vagyok. Ó, Barbi, annyira gyönyörű, ahogy a szívószálat a szádba veszed.
– De Ken!
– Bocsánat, Barbi! Kicsit elragadtattam magam.
– Ó, Ken, semmi baj. Ken, énbennem tombol a vágy! Nem merem elmondani, mire gondolok… Ken! Nem vastagodik a sötét csík?
– Azt hiszem, Barbi, mégiscsak vihar lesz.
– Dehát nem ezt ígérted, Ken!

– Ken, miért nem válaszolsz?
– Szégyellem magam, Barbi. Bocsáss meg, kérlek.
– Ez nem kérdés, Ken, én komolyan veszem a vallást. De nagyon kiábrándult vagyok.

– Ken, és akkor most tényleg vihar lesz?
– Úgy néz ki, Barbi.
– És mekkora, Ken?
– Nem kicsi, ahogy elnézem, de ez a jacht mindent kibír, én szomorú édesem.
– Megígéred?
– Meg.
– Az előbb is… De, áh, hagyjuk! Ken! Eltalált egy hullám!
– Siessünk a kajütbe, drágám!
– Ken! Lesodródom! Úristen, Ken, segíts!
– Hol vagy, szerelmem?
– Itt, a vízben!
– Dobom a mentőövet! Figyelj!
– Áú, a fejem! Ezt most miért csináltad?
– Kapaszkodj bele, Barbi!
– Nem látom, Ken! Húzz ki, segíts rajtam!
– Ott van az öv mögötted!
– Nem látom, Ken!
– Fordulj meg, Barbi!
– Dehát miért nem ugrasz be értem, Ken?
– Jól van, jövök.
– Ó, Ken, végre!
– Barbi! Sodródunk! Nem tudjuk utolérni a hajót! Neked is úsznod kell!
– Dehát, Ken, Te vagy a férfi!
– Barbi! Vészhelyzet van!
– Dehát oldd meg valahogy, Ken!
– Ússzunk! Nem tudom, mi lesz.

És úsznak, ki tudja mióta, egy hete, két hete, mikor végre partot érnek. Kikászálódnak a vízből, Barbi kicsit sértődött arccal, mert Ken az utolsó métereken… Tízmétereken? Vonszolta fogával, cibálta szinte! Oh, tán egy örökkévalóság óta tart már ez az egész!
– Barbi, neked eltört a lábad! Tőből a térded! Életem, ez üszkösödik! Ah, mily régóta sodródhatunk együtt ezzel a szörnyűséggel?
– Mi az, szívem?
– A gyönyörű lábad! A térded! Szívem!
– Életem! Miért vágsz ilyen ijedt arcot?
– Édesem, mert a lábad! Hogyan mondjam el neked?
– Miért?
– Le kell vágni!
– Mert miért?
– Mert üszkösödik. Ilyen kis darabokban jön lefele. Meg még egy ilyen kis… Még mozog is! El kell mennem mentőt hívni.
– Ken, ne hagyj itt egyedül! Vágd le te! Inkább te, mint egy ismeretlen. Majd összeszorítom a fogam.
– Ó, Barbi, ha tudnád, milyen nehéz…
– Drága! Tudsz majd szeretni egy féllábú nőt? Egy nyomorékot?
– De életem! Én nem a lábad miatt szeretlek!
– Mert ha nem, akkor inkább a torkomat vágd el! Tedd már a dolgod, te hóhér!
Le kell tehát vágni. Térdel a Barbin. Lefűrészeli Barbi egyik lábát térdből. Ó, jaj, még többet le kell vágni, följebb is rohad. Levág egy újabb szeletet.
– Édes! Tudod, mennyire gyűlölöm az aszimmetriát.
– Barbi!
– Igen?
– Képtelen lennék rá!
– Meg kell tenned.
És akkor levágta a másikat is.
– Most visszatérve a kérdésedre: így is tudlak szeretni.
– Most meg mit csinálsz?
– Nyisd ki!
– Miért teszed ezt velem, édes?
– Mindjárt meghalsz, és az életben egyszer a szádba nem vettél!
– Milyen szavakat használsz, szerelmem? Miért, mondtad?
– Barbi! Hát ezt mondani kell?
– Dehát honnan tudjam, ha nem mondod?
– Barbi, könyörgök! A halál küszöbén táncolsz! Neked úgyszólván már mindegy. A szerelmünk emlékére kérlek: elégíts ki szájjal! Mindig is erre vágytam! Ezt az egy búcsúajándékot kérem tőled.
– Fajtalankodnál egy haldokló lánnyal? Hát nincs benned irgalom?
– Benned nincs irgalom! Adhatnál, amikor elmégy, de te inkább még két marokkal elviszel.
– Ó, te! Mészáros!
– Megmentettem az életed!
– Hogy még gyorsan hadd ne mondjam, mire használj? Vagy, hogy a végén ilyen csúnyán összevitatkozzunk? Ken! Az Isten szerelmére! Béküljünk ki, könyörgök! Ken! Fogy az időm. Istenem! Annyira… labilis vagyok!
– Úgy…
– Perverz darabolós-szopatós!
Igen? Hát akkor le is darabolta rendesen. Na. Hát aztán a Barbi, aki a lelki egyensúlyát még ebben a szélsőséges helyzetben is kiválóan meg tudta őrizni, ahhoz képest gyönyörűen felépült, egész ügyesen ül már, karok meg lábak nélkül is. Két éve még kiröhögték volna, aki azt mondja, hogy erre valaha is képes lesz, erre tessék. A tehetség mindig megtalálja a maga önkifejezését. Most is milyen szépen ül. Hát, szépségversenyt már nem fog nyerni, mondjuk mell meg alsó állkapocs nélkül bajos is volna, de elég jól elvan ezzel az egyensúlykereséssel. Egy kis figyelemmel és gyakorlással az egyensúlyérzék radikálisan csökkent képességű hallószervek esetén is könnyen magas szintre fejleszthető. Meg megtanult ilyen kis szívecskéket is rajzolni a vaginájával. Azzal tud már csak fogni. Amikor így fölemeli a ceruzát, és visszaejtegeti, az azt jelenti, hogy toljam oda a rajztáblát hozzá, mert rajzolni fog. Koppan a ceruza, és akkor tudja, hogy ott a tábla. Rajzol, és utána jó hangosan el kell neki mondani, hogy mit rajzolt. Nagyon rosszul lát a maradék szemére. Egyébként általában szíveket szokott. A berendezések megbízhatóan működnek, ingergazdag környezetben tartjuk, és a haja, ha ráfésüljük arra az egy-két kopasz kis foltra, továbbra is fantasztikus. Holnap kezdődik az őssejt kezelés. Azt mondják, szebb lesz, mint valaha. De tulajdonképpen már most is nagyon jól van.

cím nélkül cím nélkül


Méknek jobb, ha találkoznak? A tyúknak, amék kalandra vágyik, vagy a rókának, amék éhes? * Hiszen nem is ismersz. Így szemedbe most kiülő gyűlöleted sem nekem szól, hanem annak, akit helyettem engemnek képzelsz. Hogy haragudhatnék hát?, hisz a sérelem sem engem ér, hanem azt a nem létező másikat. * A boldogságot csak még nagyobb boldogsággal lehet fenntartani. A többre pedig a még több jön stb. Adja tehát magát a folyamatos kicsit akarás. A kicsit, de mindig egy kicsit többet akarás. * Édes mindegy, hogy kinek édes. * Az, hogy az afrikai elefánt nagyobb, mint az indiai, még nem jelenti azt, hogy az indiai elefánt kis termetű állat. * Más a Holdat csak távolról szeretni, és más a Holdra odaköltözni. * Belépett a kocsmába. Pár vad arcú helyi férfi feléje fordult. Az egyik nyitott bicskával indult felé.
– Várj egy kicsit, leveszem a kabátomat – szólt Ő. – Ezt legalább ne kelljen majd kimosni.
– Mit ugatsz, bazmeg? – kérdezte határozottan a másik.
– Mindegy, tedd a dolgod. Épp nem tudtam, hogy öljem meg magam, és akkor tessék. Idetántorog a megoldás. – levette az ingét. – Látod? Mintha előre tudtam volna. – és mutatta a szíve fölé tetovált céltáblát.
– Azt hiszed, nem találok a közepébe? Na, faszom, elsőre tízes! * Óvakodj mindenkitől, aki túl van legalább egy öngyilkossági kísérleten. Ha a saját élete ennyit jelentett neki, majd épp a tiédre lesz tekintettel. * Van, aki annyira lusta, hogy sokszor annyi energiát fektet egy munka elkerülésébe, mint amennyibe a munka elvégzése kerülne. * Az élet egy lábon kihordott KO. Előfordult már, hogy valaki kigyógyult belőle, de ez egyáltalán nem tipikus. * A megfigyelt állat… az én vagyok. Fülig szerelmesen a sorsomba. Kérem, engedje el a kezemet! * Én is szereztem sebeket, de a sok halott engem igazol. * Zöld led a fűben. Szentjánosbogár nőstény keresi szerelmesét közösülés céljából. * Sugározz mások felé szeretetet. Minél több felé sugározod saját dalodként a szeretetet, annál több felől sugározzák azt neked vissza. Egy kicsit őrült világba kerülsz. Itt befelé pörög minden. Szórd az energiáidat sokfelé, hogy a sokszorosát nyerd vissza. Igen: nyerd. Mert ez egy nyeremény, aminek a neve: szeretet. Hogyan működik? Finoman egymáshoz értek, váll, könyök, térd a legcélszerűbb. Vagy összenéztek, előbb periférikusan, hogy a másik figyel-e, legalább periférikusan… És aztán megtörténik.
Az. Ezek a pillanatok alkotják életutunk legfontosabb igazodási pontjait, pályánk minden pontjáról jól látható ejfeltorony-szerű mérföldköveit. Mérföldköveinket. Ezek a pontok csapkodtak le rólunk kiálló sarkokat, vagy varázsoltak a hátunkra szárnyakat. Olyanok vagyunk, amilyenné ezek tettek minket. A többi a polírozást végző folyóvíz, a történések jelöletlen eseménymolekulákból álló folyóvize. * A szarás az egyetlen intimszféránk. Az már nagyon beteg, aki szarás közben is istenéhez fogódzik az ő gyönge szívével. Szerintem még a pápa se imádkozik szarás közben. Szóval egyszerűen leülünk, semmi figurázás, és jó nekünk egyedül önmagunkkal. A szart töröljük a kezünkkel a seggünkről, a szart az ujjunkkal szinte érintjük, és közben tök természetesen viselkedünk. Vagy hányunk szinte önmagunktól, hányunk a méltatlan szituációtól, ettől az elkerülhetetlen szartúrástól, amire már mégse tarthat az ember valakit. Vagy mégis? Mégis! Tartson ön is kutyát! Fenekét tisztára nyalja, székletét megeszi. Így egyszerre mentesíti környezetünket az ivóvíz pazarlásától, a szennyes papírhulladéktól, fákat ment meg, akikből nem lesz összemocskolt vécépapír, valamint két széklet helyett mindössze egy termelődik, hiszen az öné a kutyájából a kutyáéval együtt egyszerre távozik. A Wunderscheisse székletoptimalizáló tabletta segítségével széklete minden mutató tekintetében optimális s egyben vonzó lesz kutyája számára, és ily módon tápra már szinte nem is kell többet költenie. Legyen Ön az, aki büszkén mondhatja magáról: az én kutyám ugyanazt eszi, mint én! * Három lány kínálja magát neki.
– Kivel kezdenéd, ha azt mondanánk, hogy elmegyünk veled?
– De most a kérdés először is az, hogy az első falat legyen-é a legfinomabb, vagy az utolsó. Vagy a középső, hogy íve legyen?
– De kivel kezdenéd?
Újra már csak nem ugorja át ugyanúgy a gödröt, bárha a gödör ugyanaz is. Így szólt hát: – Le kéne venni a ruhátokat hozzá, hogy felelni tudjak. – Fogott egy kötelet, az álluk alatt kihúzta, és pokrócot rakott a kötélre.
Levetkőztek a pokróc mögött.
Nézte az arcukat, és most már végképp nem tudott engedni a háromból.
– Megosztott első hely – és leengedte a kötelet. * Nem beszéltem még a hongkongi gyerekpiacról. Tudjátok, hogy Kínában a kormány csak egy gyermeket engedélyez. Úgyhogy nagy bajba kerül az a család, amelyikbe második is születik. Kínában nem is lehet a kérdést megoldani, csak Hongkongban, mert csak itt engedélyezik a gyerekkereskedelmet. Véletlenül botlottam a zöldség-, gyümölcs- meg halpiac mögött a gyerekpiacra. Az áruk úgy csökken, ahogy a koruk nő. A piciket csak egyben lehet megvenni, a nagyokat darabonként is lehet. Az öt év felettieket már csak max egy évig tudják értékesíteni, úgyhogy belőlük kóstolót is adnak. Többnyire a combjukból vágnak ki egy darabot, ami ott helyben kerül megsütésre, ill. elfogyasztásra. Ha elég érdeklődő akad, akkor egy-egy egész comb is leugrik. érzéstelenítés nincs (mert az jóvátehetetlenül megváltoztatná a hús izét), sőt előjátékként még a kis lábujjkörmeiket is letépik (itt ott halmokban áll a gyerekköröm a kövön), mert rettenettől édesedik finommá a hús. Sírnak is a kis árvák, de a tapasztaltabbja már csak befelé, mivel megtanulták, hogy nem szabad erősen kimutatni az érzelmeiket, mert a túl szomorú vagy vádló tekintet, illetve a túl bőven csordogáló könny szemösszevarrást eredményez. A bünti lejártakor kiszedik a varrást, és egy-két alkalom után örökre megtanulnak a gyerekek uralkodni magukon. Hangot eleve nem adnak ki, mert feldolgozás előtt debarkálják őket, mivel a többi piacosok nem bírnák hallgatni a gyereksírást. A hat évnél idősebb gyermekeket egy nagy főzőünnep keretén belül a piac közösen fogyasztja el. De mivel itt ez a legnagyobb szégyen, ezt minden gyerek igyekszik elkerülni, és minél hamarább elfogyni.

Üdvözlettel: Jim Orrizom


Kedves Jim!

Sokan nem hiszik el amit írtál a hongongi gyerekpiacról, ezért megkérdezem ha tényleg igaz lenne, csak ennyiben hagynád... elmennél mellette?
Ez a része sántit a blogodnak.
Mindenesetre érdekelne az igaz-nem igaz része, mert emberként nem találom jónak az ilyesmivel viccelni, inkább a segítségadással kellene törődnie annak, aki ilyesmit lát, tapasztal. Nálad nem igazán érzem ezt a segíteni akarást... ezért hihetetlen, hogy ez, amit leírtál egyben igaz is lehet...
Védd meg az igazad, ha van rá dokument, ami bizonyítja...

2007. június 21. 18:04:02 SMargit [email]


Kedves Margit!

Az utolsó betűig igaz, amit írtam. Amit tapasztaltam, azt természetesen nem hagytam szó nélkül, hiszen elvem, hogy rómaiak közt öltözz rómainak, de azért belül ragaszkodj a kultúrádhoz. Mindig nagyon ügyelek rá, amikor turistaként idegen országba vagy bolygóra utazom, hogy a lokális intelligenciára hangolódjak, és ne hagyjam eluralkodni magamon a neveltetésemet. Szemlélődés, tapasztalás: utazásaim alatt ennél többre nem vágyom.
Amikor Afrikában a szafarin azt láttam, hogy öt oroszlán ráugrik egy szegény zebrára, akkor se szaladtam oda, és nem hessegettem el az összeset, hanem hagytam, hogy az adrenalin beleégesse az agyamba a tanulságot: aki füvet eszik, ne lepődjön meg, ha egyszer csak valaki odaszarja a fűre. Ezt úgy hívják, hogy karma.
De visszatérve a gyerekpiacra. Kicsit meglepett, amit ott tapasztaltam. Kis híján nyugtalan lettem tőle, de aztán arra gondoltam, hogy az igazi művész egy az eszközével (vadász a fegyverével pl.), a kezemben pedig működő kamera van, művész vagyok, tehát kamera vagyok, egy kamera pedig semmin ne háborodjék föl, meg eszembe jutott, hogy a kínaiak buddhisták, tehát náluk a karma érvényes, vagyis ott mindenki csak azt kapja, amit az előző életében nyújtott teljesítménye alapján megérdemel, meg az is eszembe jutott, hogy én viszont keresztény vagyok, és az Isten ezt a dolgot az üstben rotyogó eleven kislánnyal bizonyosan nem hagyná, ha nem volna helyénvaló. Eszembe jutott az is, hogy hát hiszen a katolikus egyház emberei is alig pár száz éve még élve főztek üstben, illetve barbekjúztak máglyán embereket, és ha van egyáltalán kétségbevonhatatlan érték a Földön, akkor az a katolikus egyház. Bevillan Dózsa György, aki roston végezte. Aki még élt, de már ették. Én konzervatív beállítottságú vagyok, és nem fogok fönnakadni külföldön, főleg egy igazán hagyományőrző országban egy olyan jelenségen, ami nemrég még itt is normális volt, de az még ma is, hiszen a rák és csiga élve való megfőzését a törvény még ma is engedi. Tehát kameráztam a piacon, épp a „hatéves szétosztása” ünnep zajlott, a főszereplő már rotyogott, amikor belém villant, hogy dehát miért is ne? Tudniillik én amúgy vegetáriánus vagyok, tehát csak nyers, olajos magvakat eszem, viszont elvem az is, hogy rómaiak közt legyen az ember római, és akkor most már visszakanyarodom az eredeti kérdéshez, hogy képes voltam-é elmenni az egész jelenség (és most direkt nem szörnyűséget írtam) mellett, és a válaszom az, hogy nem! Beálltam én is a sorba, és nem sok, egy kis darab szívecske erejéig csak, de én is megkóstoltam a közgyermeket. Egyáltalán nem ízlett, úgyhogy igenis szóltam, hogy nem kéne azért valamennyi só is a főzőlébe?, meg nem lenne jobb, ha esetleg levetkőztetnék azt a kis árvát, ha „meghámoznák” mielőtt odateszik főni? Merthogy a főtt ruhának az a jellegzetes íze nagyon belerondít az amúgy se ízorgiasztikus összképbe. Egy ismerősöm járt ugyane piacon nemrég, és azt mondta, hogy már emléktáblám van ott, és nemcsak, hogy sózzák a főzőlét, de már fűszerezik is. Az ismerősömnek már nagyon bejött a cucc. Mióta vele beszélgettem, azóta még inkább hiszem, hogy úgy juthat csak előbbre bolygónk lakossága, ha minden nép átadja a másiknak, amit tud. Az evolúció nem állhat meg. Amelyik emberfaj megáll, azt eltapossák. * Kezdve onnan, hogy reggel óta mennyi és milyen anyagot vitt be a mikrokozmoszába, hogy mennyit vakított az univerzális fényen és vakította az, hogy épp mennyire korrekt előrehajtója az univerzális léleknek, hogy mennyire érzi épp a fölöslegesség őszinte hidegét. Viszont érezheti egyben az egészet. Ilyen értelemben Isten is lehet. Aztán funkcióját veszti és elpusztul. * Szüntelen ragyogásába időnként bele-belevakuz a valóság. * Szöveged ne legyen bántóan ostoba, de olyan legyen, hogy a bántóan ostobák is megértsék. * – Én most lenyomlak a víz alá, ott tartalak úgy egy óráig, amivel végül is csak egy erős evolúciós kihívásnak teszlek ki, hát nem vagyok én egy isten, hogy életről, halálról döntsek.
– Ne nyomj le addig, tudod, hogy nem bírom 1 perc 40-nél tovább.
– Hm. Jó. Lenyomlak csak egy negyedórára.
– Nem bírom egy negyvennél tovább! Megfulladok!
– Háromnegyed órát engedtem, bazmeg!
– Két perc.
– Így nem lehet alkudni! Milyen kompromisszum ez? Én engedek 2700 másodpercet, te meg húszat?
– Én nem valami piaci igazság, hanem a sejtjeim nevében beszélek.
– Nocsak! Te lettél a szószólójuk?
– Nem. Csak ha ők nem kapnak elég oxigént, akkor nekem már soha többé nem lehetnek szempontjaim.
– Tíz perc.
– Inkább ne nyomj le.
– Tessék? Arról ugatok, hogy mennyire aránytalanul alkudsz, erre bemondasz egy nullát?
– De ha csak 5 percig nyomsz le, végem.
– Jó, legyen öt perc. Te mondtad.
– Dehát akkor meghalok!
– Amúgy meg nem halsz meg?
– De, csak nem most. Szeretnék még élni.
– Elégedj meg kevesebbel. Én is szeretnélek lenyomni egy órára a víz alá, mégis megelégedtem öt perccel.
– De neked nem KELL engem lenyomni, nekem viszont KELL levegőt vennem.
– Ez egy ugyanolyan hiedelem, mint az, hogy élni kell minden áron. Na. Nagy levegő... * Feküszöm hószín nyoszolyámban,
arcom belepte jégvirág,
De majd nyáron, nyáron! ha dúlt már szép tavasz,
zöldarany döglegyek lesznek majd ékszerim!
Fekszem csöndben, rovarbölcső,
befejezett Ibrahim.
* a
színen küsz villant
s a folyó csak foly tovább
én, én voltam az!
* (rózsaszínű virágjához)

itt nincs ki látna,
szép oleander, drága,
csak nekem virúlsz

erre ha ki jön,
szól tán így: ej, be’ szép ez itt!
S csak én sírok, ha már hullanak szirmaid * Elhúzza a fátylat.
Ablak van ott.
A keretbe tükör feszül.
A foncsoron apró hiba.
Pupillanagyságú NINCS. * Használná-e ön, ha köztük járna,
villogó reménnyel nyaldosó,
dús sörényű lovak között,
ostorát, ki maga is fél?
* Véceajtón lefolyó légyeledel,
tejútnyi sohacsillag,
akit senki nem figyel.
* (a mese vége)

Nagymama pedig leül a mocskos ágyra
és csak dülöngél
előre, hátra
előre, hátra
míg meg nem hal. * (taal maala)

Kati takarit, a Kati kitakarit.
Ki takarit?
A tar Rita takarit, a Kati ki kitakarit, a dagi Katika?
A dagadék, dagadék?
Tagadom, tagadom!
Itt rikit a Rita, Kata rakata s akaratom,
a kirakati karika, ki akarati Tom.
Átönt tintát, Rita, a karom,
a két tré tintát takarom, takarom,
kitakarom a Katit, a roma Katit akarom!
* (sapphói sor)

Boltban árultam, eladó Katóka
S, jaj, bejött egy jány s kiabálva mondta
Jól figyelj, drágám, hisz a mennybe küldlek
Én, a te Szapphód

Néztem értetlen, kimeredt szemekkel
Felkavart engem ez a pár parázs szó
S izzadó muffom kitakarva párom
Húsig alázott

Rám tapadt szép ajkaival ez a démon
Nyelve lassúdad rezegése rázott
Szája négy kedves ajakim becézé
Míg elaléltam * (aszklepiadészi sor)

Jó Pálpusztainak
És teavajnak is
Mindíg lennie kell
Szólt eladó Kató
S mondá még ezután
Tiszta sor ez beszéd
És aszklep(p)iadészi is * Ének

Én, én, én. * Mount Everest: Nepál Kékestetője. * Szó elszáll, seb felszakad. * Drága, elhibázott előző életim! Minden rendben végre. Megtaláltam végre az igazit.
Megtaláltam a nagy Ént.

Enuma elisz Enuma elisz

Apszu és Mummu-Tiámat. Káosz. De szülték Lahmut és Lahamut. S szülték Anszart és Kiszart. Ezek is szaporodtak. Lett Anu, akitől lett Nudimmud, a leghősebb. Meg számos testvéristen. Is lett.
Na itt kezdődik. Hogy szaladgáló testvéristenek. Mert ezek szemetek voltak. Ezek fügét mutattak! Mummunak! És direkt állandóan rohangásztak, amitől ennek teljesen elromlott a kedve. Apszu is búsult. Megvonaglott a szíve, és a csípőjére csapott!!! Kész. Az ügy nem tűrt halasztást: háború kelletett, el kelletett mindet irtani, vagy őket ette volna meg az ideg.
Apszu egy este, hazatérvén, fáradtan telepedett övéi közé, kedvenc csillagzsámolyára. Végighordozta nyájas tekintetét utódain, s meleg, dús altján elmesélte nekik, hogy elpusztulnak mind, meg ilyenek. Na akkor megint az az átkozott futkosás meg zajongás. Majd csönd: az istenfiak mély depresszióba estek. Hanem Éa, az okos, bölcsességben erős megbűvölte Apszut és Mummut. Apszut azt agyonvágta, Mummura meg rátérdelt, levágta az izéit, és magát díszítette föl velük. Ettől megnyugodott, és Apszunak nevezett palotájában ledőlt. Lakoma, ágyi mulatozás: így készült el Marduk, az istenek esze. Tökéletes volt. Kétfejű. Gyönyörűséges.
Éa pimaszságból folyókat teremtett, zaklatandó Mummut. Kisisten hívei frászt kaptak, és Mummut is föltüzelték, aki, na jó, szörnysereget produkált, élére pedig Kingut, kasztrált lényéhez kiválóan értő szeretőjét, elsőszülött fiát helyezte, mondván: - Reszkessen a dalmahodó erőszak!
Egy beszélgetés során Éa megtudta Mummu egy elejtett szavából, hogy mi újság, hogy neki annyi. Hetekig lengette lágyan Mummu szikkadt heréit övén a hűs zefír, míg ült csüggedten: harcolni saját vér ellen?! Meg is ölni azt esetleg?! Belebetegedett. Aztán elmagyarázott mindent a nagymamájának, Anszarnak. Az a combját ütögette és kiabált. Majd parancsot adott a szájának, hogy a kiáltozást elharapja. És küldte Éát a harcba. De az be volt, rendesen, és nem ment. Eztán küldte Anszar, de már csak, hogy békét eszközöljön, Anut. El is indult Éa, de megint be, ahogy odaért, olyan sereget látott. Visszaiszkolt Anuhoz. Szorongás, borongás, gubbasztás, bezárt ajakak. Végül Anszarnak támadt isteni ötlete: majd a hős Marduk. Majd az!
Éa elhívta Mardukot, és elbeszélgetett vele bensőséges hatszemközt. Közölte, hogy volna itt egy bagatell ügy, hogy most bizonyíthatna, hogy egy herélt, a fajtalanságon belül is vérnősző barom ellen kellene küzdeni mindössze. Lépjen a nyakára, és kész.
– Jó – mondta Marduk. – De másképp ez nem megy, csak ha minden istenek fölé helyezel. Akkor meg tudom bosszulni, hogy rettegni voltál kénytelen, ó, édesatyám!
Így hát meghívták az isteneket egy pazar lakomára. Volt ott kenyér, de még bor is! Jól berúgtak. Elfogadták Mardukot maguk fölé. S miután Marduk eltüntetett egy köntöst, majd elővarázsolta, végképp meggyőzettek. Készítettek neki fejedelmi lakást, és „Menj hát!” kiáltással trónra ültették.
Marduk fölvette a Bél nevet, úgy indult a verekedésbe. Odaérve keményen rápirított az öregre, hogy hogy' jön ahhoz egy ős, hogy leszármazottait kritizálja? Mellékesen még a Kingu-ügyet is megpendítette. A Bél hangos szavát hallván Mummu üknagyi, akit szemtől szembeni becsületes harcra hívott ki a sarj, megindult felé. Bele is lépett annak becsületes hálócsapdájába. Döbbenetében még a szitkozódást is feledte, és eltátotta a száját. Erre Marduk szelekkel peckelte azt ki, és a meghökkent ükit jól szíven lőtte, majd derékban kettécsapta. Aztán sarkával erősen megtiporta. Aztán elintézte az árva sereget, el Kingut, utána pedig megint Mummuhoz szökdécselt. „Térdével nyomta, lábával taposta, csatabárdját fejébe vágta, kegyetlenül kettéhasítá, üres ereit késsel általmetszé, majd a tetemet az Északi széllel rejtekhelyre vitette. Látván atyái ezt, örvendeztek, ujjongtak.”
„Pihent az Úr, a holttestekre nézett, s bölcs gondolat, művészies terv fogant szívében. Mummu testét kettévágta, két félre, mint kagylót osztotta.” A hulla egyik feléből lett a magasság kupolája. Aztán „gonddal méregetvén az óceán felépítését”, megformálta a rendezett világot: az eget, levegőt, földet.
Majd a bolygókat felszegezte az égre. Kimérte az esztendőt, megalkotta a kapukat az ég két végén, jó erős retesszel. Fölhelyezte a Holdat. Végül, hogy legyen valaki, akinek egyetlen feladata az istenek magasztalása, vért kötött meg, csonttal csipkézte a húst, és életre hívta Lullát, az embert! Ő az, aki megmondja, mily nagyok ők ott fönn, és akkor öröm lesz.
Hát van. Jó nagy.

Ez a kutyus Ez a kutyus

Ez a kutyus eltörte ezt a lábát. Belelépett a sínbe. A váltóba. Nagyon veszélyes hely! Összecsukódott a sín. Úgyhogy a lábfeje most egy pépet tartalmazó kis zacskó. Azzal a másik lábával meg tüskébe lépett. Holnapután fog begyulladni. Nagyon fog neki fájni. Azelőtt meg pírszinget lövetett a fülébe. Koszos volt a pírszing, elgennyedt a seb. Igen, a másik fülén is egy pírszing okozott csúnya gyulladást. De az régebbi, az már gyógyul. A homlokán meg még az infúzió ragtapasza van. Tudod, a műtét miatt kötötték bele. Most egy darabig nem tud vakarózni – egyik lába átszúrva, másik pépesre zúzva –, úgyhogy fején a ragtapasszal fog élni élete végéig. Csak pár nap az egész. Kibírja. * Ezt a kutyust meglőtték. Egy, kettő, három, négy, ötször! Egyet kapott a bal mellső lábába, egyet a tüdejébe, kettőt az arcába, egyet a fülébe. Meghalt. A kórboncnok már ketté is vágta, hosszában, aztán a segéd összevarrta. Lehet, hogy a nyaka is el van vágva, de az nem látszik a csapágytól. A füle vége az beletört a jégbe, ahol feküdt, mikor megtalálták. A fehér, itt a füle végén, az azt a hiányzó részt szimbolizálja. * Ennek a kutyusnak elvitte a szemét a cica. Butaságból nagyon verekedtek az ételen, és a cica adott a kutyusnak egy csúnya pofont, és a kutyus most arra a szemére nem lát. Az a szeme már nincs neki. A cica megkarmolta neki, és kifolyt. Csak sírni tud már vele.

És akkor a kutya megteremté az embert És akkor a kutya megteremté az embert

Nyilván volt egy első egymásra nézés még az elején. Az újmajom és az ókutya, vagyis farkas között. A farkas meglátta az emberben a partnert. A farkas alkalmazkodott. A farkas átalakult. A kutya eszközzé vált. Ha jól működött, megbecsülést kapott, ám ha korlátolt vagy használhatatlan volt, akkor nyugodtan eldobhatták. Nyugodtan tarthatták egyméteres láncon, nyugodtan gyötörhették, nyugodtan dobhatták ki, nyugodtan áshatták el elevenen vagy fojthatták vízbe. A mi családunkban például egy viharos napon a Tisza nevű kuvasz a villámpánik közben fölakasztotta magát a láncával a kerítésre. Nagyanyám kiment, a kutyát leszedte, a kutya nagyanyámat lefosta, tehát nagyapám a kutyát agyonütötte vagy verte, nem tudom pontosan hogyan történik az ilyen. Ebből a hajdan normalitásnak számító mélységből jutottunk el abba a magasságba, hogy az ilyet ma már felháborítónak tartjuk. A progresszívebb társadalmakban megszűntek a kollektív kivégzések. Megszűntek a nyilvános kivégzések. Megszűntek a kivégzések. Megszűntek a kínzások. Újra legális lett a fű. Emberi státuszt kapott a kutya. Amit hosszú ideje nem lehet már megtenni emberrel, azt végre kutyával sem lehet. Ma már illik szeretni a kutyát, de legalábbis kötelező tiszteletben tartani a jogait. Jóságunk, józanságunk közelít lassan jószágunk jósága felé. Ugyanakkor hitványságunk tökéletesen vetül ki bennük. Harci kutyák, ékszerkutyák, sportszerkutyák, babuska kutyák, mészároskutyák, bűnsegédkutyák, berendezéskutyák, öltözékkiegészítő kutyák, mint az emberi sötétség kutyaformájú megtestesülései.
Viszont a másik oldalon megjelent az életünkben a kutya, mint társ is. Fajaink között testi, lelki és érzelmi viszony, konkrétan vonzalom alakult ki. Gyakorlatilag összeolvadtunk. Az ideális ember a kutya köré szervezi az életét. A kutya viszonzásképp türelemre, kitartásra, bizalomra, megbocsátásra, nagyvonalúságra, örülésre kényszeríti, illetve tanítja az embert. Fölfedeztük a kutyát, és ő most hálából nevel minket. Szeretjük egymást a kutyával. Már nem feltétlen célkutyaként tartjuk őket, hanem akár a lelki társaik vagyunk.
A kutya megteremté az embert.

Hiuhiuz Hiuhiuz

Tükör előtt hiu hiúz
Néz és csodálkozik, mi húz
Mi húz jobbra, mi húz balra
Amerre ő, mindig arra

Oda ha néz, az néz ide
Egyenesen a szemibe
Ha feláll, már áll a másik
S füle is egyformán játszik

Nézi, nézi, gyönyörködik
Közben azon gondolkodik
Mit is hallott, ki a szép?
Kikről beszél mind a nép?
„Minthogyha egy testvérpár…
Hát persze, emlékezem már!
Aisa az és Pannika
A két szépséges bandita
Azt beszélik mind a népek
Sima arcukból a lélek
Szemükön át tündököl
Ha rádnéznek, nem szököl”

Viszont a tükörben akit néz
Annak az arca bozont, és úgy szép
Nem lehet akkor a két gyönyörű.

Ki a fene hát ez a lény?
Rezeg a pamacska a füle tetején
A bajsza kacor, a mancsa pofon
Pihen a gyönyörü feje csinos alakon.

Lassan közelit a valaki felé
Orrát dugja az orra elé
De hopp, mert kopp, mert ott az üveg
S a hidegtől kezdi csak érteni meg
Hogy a másik az ő, az a gyönyörűség,
Hogy a szép forrása az önmaga rég
Rikkant nagyot: „Én állati lény!
Legislegszebb, lám, én vagyok a föld kerekén!”

kéksárga kéksárga

Ülsz a homokban.
Nincs meleged, nem fázol.
Épp nem ártasz senkinek.
Kívül vagy mindenen.
Semmit nem érzel.
Ég a kék, sárga homok.
Néz. Nézed.
Tűz a Nap, de nem terád:
árnyékban ülsz.
Minden torzítatlan.
A sárga, a kék.
Semmi fölött rendelkezel.
Egy tetem fölött lebegsz,
Az elpusztult pusztíthatatlan.

Kiserdő Kiserdő

Úgy történt valahogy, hogy éltek az állatok a sötét láperdőben meg az ingoványos tisztáson, amikoris egyikük mondott valamelyiküknek valamit a harmadikukról, amit a valamelyik azután továbbadott. Ez aztán, márminthogy a hír, körbejárt, úgyhogy végül eljutott annak a fülébe is, akiről szólt. Aki azonnal botrányt csapott, illetve elkezdte tagadni, hogy ő pedig nem is, de legalábbis egyáltalán nem úgy. Viszont pont, hogy a másik! Akinek persze több se kellett, hiszen miért pont ő, főleg, hogyha nem is. Vagy HA igen, akkor mindenki más is ugyanannyira. Ha nem méginkább. Mire valamelyik: most akkor igen vagy nem? – Majd épp te nem tudod! – De nem, tényleg nem tudom, azért kérdezem. Viszont túl ezen; a jómúltkor az a nem mondom ki micsoda, nem szennyezem be vele a számat, az mi volt? – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Nagyfenyőfa, puha mohapárna… – Ja, hogy az. Hát már a múltkor is mondtam, hogy az egy tökéletes félreértés. Hogy azt pont, hogy nem is én csináltam, ellenben mindenki nagyon jól tudja, hogy kicsoda. – Most mér’, most mér’ engem nézel, rám célzol? – És ha igen? De inkább hadd ne legyek már konkrét. – De, de, legyünk csak konkrétak! – Dehát viselkedésed magáért beszél, szerencsétlen! – Mi van? Az a bajod, hogy indulatba jövök a hazugságaidtól? – Dehát nem is mondtam semmi konkrétat. – De sugalltál. – Na, mondjad akkor, mit is sugalltam? – Hát azt én meg honnan tudjam? Csak nézel olyan sokatmondóan. – Tehát mégse mondtam, hogy TE csináltál valamit, és mégis egyedül TE tiltakozol? – Dehát ha engem nézel! Meg egy hete is pont engem gyanúsítottál meg a hátam mögött egy másik ügyben is! – IS? Én? Milyen ügyben IS? – Azt te nagyon is, hogy jól tudod. – Dehát miről beszélsz? – Mer’ biztosan nem tudod! Persze, rajtunk kívül senkise volt ott, tanú nincs, hazudsz, amit akarsz. – Márpedig nem! Nem tudom, miről beszélsz! – Ezt montad a múltkor is, aztán tessék! – Tessék? Micsoda tessék? – Hát, minden kiderült! – Dehát az, az már aztán végképp nem én voltam, nem emlékszel? Hanem ő. – Hát az anyád, rohadék! Itt áll mellettem, aki volt. – Márminthogy én? – Hát te paranoiás vagy, öreg. Mondtam, hogy az illető a jobb oldalamon áll? – Dehát a bal oldalán nem is áll senki! Meg biccentett is felém azzal a nagy fejivel. – Mi, nagy a fejem? – Dehát nem is neked mondtam, hanem a többieknek. Nem is hozzád beszélek, mit szólsz bele? Köcsög. – Ki a köcsög? – Mi van, köcsög, mit ugatsz, köcsög, mi van, mit akarsz, kóstolgatsz, öreg, hazudsz a szemembe, hogy én? Dehogyis, ő csinált mindent. – Dehogyis én, az csinált mindent. – Kicsoda, én? Ezt most hagyd abba! – Micsodát, kicsoda? – Na menj a francba! – Te menj, te hülye, majd adok a pofádra! – Nehogy ide gyere, te, menjél az anyádba! – Te, komolyan, öreg, vigyázz a szádra, me’ nem vigyázol, akkor szétalázom! – Menjél már, öreg, a tiedet én, itt pusztulsz el a rét közepén, mert illa berek, szádba verek, durván a szivedre térgyepelek. – Jaj, ne már, srácok, hagyjátok abba. – Te meg mit szólsz bele, te Isten barma. – Barom, aki mondja stb., stb., blabla, blabla… szablya, szablya.
Hát, így élnek ők a rengetegben, egymás mellett, egymás ellen,
Nagy az erdő, sokan lakják, egymást békén sose hagyják,
Ennyi vót, vége vót, hülye, marha benne vót.

Lapp hajnal Lapp hajnal

Fölkelt a Nap és fölkelt a lapp
Prémbundában feküdt hanyatt
Körbenézett szép családján
Nőjén, fián, kicsi lányán
Ébresztő! Föl! Fejésidő!
Ordította, s indult is ő
Csizma a lábán, sapka fején,
így aluszik a lapp a fekvőhelyén
Botorkál ki a szarvast fejni
S kint áll már pár lapp vagy számi
Lappos ez a föld, s rénes nagyon
Meguntam én: családom elhagyom
Jött a család ki, míg ő befelé
Fogta a laptopját és ment kifelé
Fejtek a gyermekek, s tejt fejt a nő
Lelépett a lapp apa, nem volt feltünő

Petőfi-átiratok

Piszkos ügy Piszkos ügy

Szem végbelében megmozdult a seriff ujja. A seriff él!
– Mondjad, mocsok, mondjad, mit tudsz!
– Dehát, seriff, ezredjére is csak azt mondhatom, hogy semmit, a fenébe is, semmit.
– Akkor beszélj, disznó! Gyerünk!
– Rettegünk, seriff, rettegünk. Ez a Pikk Bub, ez élni sem hagy minket. A képeket a falról, gyermekeinket, asszonyainkat, mindent, seriff, érti, mindent! És maga, maga tűri ezt! Miért nem tesz valamit ahelyett, hogy engem zaklat? - csapott az öklével az asztalra Szem.
A seriff arca megrándult, az asztalához kapott.
– Mit csinálsz, ember? Úristen, az asztalom! - tapogatta meg fájdalmas ábrázattal a kiszolgált bútordarabot a seriff.
Hirtelen döbbenten észlelték, hogy az asztal megsérült, hogy vérzik. Hogy egy fürge vérpatak indul a seriff felé. Már nem volt idő védekezni. A vérkígyó lucskos morranással vetette magát a seriff védtelen bal lábára, fölkúszott rajta, míg a láb halkan sikítozott, és egy szempillantás alatt megfojtotta. Ekkor eszmélt a harcművészetekben jártas jobb láb, és rövid kézitusában legyőzte alattomos ellenfelét. A két láb fellélegzett, és könnyek között borult egymás nyakába. Szem elismerően csettintett a nyelvével.
Ha vajból volna, most vágni lehetett volna a szobában a feszültséget. Igen, mert ott ült ez a kétség kívül nagyon nyugtalanító szerzet a seriffel szemben, aki simára borotvált arcával, egyenes szálú, szőkés hajával, barna szemével maga volt a megtestesült gonoszság. Azonnal le kelletett volna lőni, mint egy rühes kutyát, de nem volt bizonyíték!
– Tehát azt állítja, nem tud semmit, mi?
– Azt, seriff, semmit a világon. Látni ugyan láttam, de más semmi.
– Az Isten szerelmére, ember, csak úgy mellékesen megemlíti, hogy látta Pikk Bubot? Beszélj már! Beszélj!
– Olyan vöröses szőrű, lópofájú alak volt. Többet nem mondhatok.
– Elhallgatsz valamit, nyomorult, a zsigereimben érzem, te elhallgatsz valamit. Legszívesebben letartóztatnálak, de nincs bizonyíték. Elmehetsz.
– De ha nem intézkedik, magam veszem a kezembe az ügyet. Kap két hetet.
Szem fölkelt az ülőpárnáról, fölhúzta a nadrágját, és kiment. A seriff a szőnyegbe törölte az ujját. A többi csík testvéreként fogadta a kis jövevényt. Szem ezalatt odaért a lovához, pattant egyet felé, de elvétette. Harmadjára sikerült csak. Szörcsögve süppedt a nyereg a deres almadarabkák közé.
Szem ráhajolt az állat fülére, és egy mondatot helyezett belé.
– Indulhatunk, Bub, semmit sem sejtenek.
Ebben a pillanatban két lövedék vágódott ki a seriff irodája ablakán. Meglepve nézett össze a két áldozat, majd holtan rogyott össze. Azonnal ott volt a seriff is: a golyók után keletkező vákuum rántotta ki az ablakon, hogy nagyot puffanva csapódjon a dögöknek. Lassan fölállt, leporolta nadrágjáról a vért.
– Jó lesz még valamire – szólt, és kipiszkálta a ló füléből az apró mikrofont.

Szegény Jenő Szegény Jenő

Szegény Jenő, K. Jenő fölkelt. Megigazította elefántos hosszúalsóját, melyből érzékien lógott ki megnyúlt, szőre hagyott herezacskója, aztán kicsoszogott a konyhába. Kávét főzött s ivott. Aztán pihent. Az a néhány kávé utáni perc... – A jól ismert közeljövő nyugalombölcsője – így nevezte. Tudta, mi készül, így mindig időben ért az illemhelyre, hol a nap fénypontjához érkezett. Először az archívumba helyezte a fekete, csontszáraz rögöt a fajanszból, aztán elkészített – ami létének értelmet, lényének tartást adott – egy absztrakt, barna kisplasztikát. Büszke volt ezekre a kis alkotásokra. 1000 négyzetméteres, tetőtéri, csupa üveg toalettgalériájában egy évre visszamenőleg, 365 csészében ott csodálhatta mindet. Mint jó gazda, körbe is járt minden reggel, és minden alkalommal hitetlenkedve borult le ánuszának művészi teljesítménye előtt.
Ez a nap viszont valahogy más volt, mint a többi. Nem tudta mi nyugtalanítja, de már csak ha a mai szobrocskára gondolt, már akkor is elfogta a szorongás, hisz olyan más volt ez a mostani, olyan törékeny, annyira gyönge, oly árva. Vigasztalni lett volna kedve, megsimogatni a kis butát, de félt, hogy érintésével elpusztítja annak illanó báját, melyet, ki tudja, talán a csillogó, szabálytalanul barázdált-gödröcskézett felület hordoz; félt, hogy megsérti egyszeri, pótolhatatlan szépségét, félt. Jenő, szegény Jenő a tükörhöz fáradt és nézte magát. Mintha először látná, úgy nézte. „Ez az én túl populáris arcom” – gondolta.
Az eszmét tett követte: Jenő leborotválta a szemöldökét, és hajában a választékot is kiborotválta egy centisre. „Jó lesz!”, gondolta, és valóban sokkal jobb lett, de még így is nagyon rossz maradt. Szomorúan nézett a csempére, annak fugázását szemlélte. „Bár lehetne máshogy” – suttogta szinte. A fugát figyelte, nem volt rajta papucs. Soha többé nem látta senki. A csempéből azóta mérhetetlen szeretet és fájdalom árad, az a kicsi elefánt az egyiken – senkise tudja hogyan került oda – pedig mintha mindig egyenesen rád nézne s figyelne okos, könnyes szemeivel.

Toldi-parafrázis Toldi-parafrázis (befejezetlen)

Eposz a bábszínpadon, gyerekeknek, felnőtteknek
Útmutató az emberi lélek útra bocsátásához

A lélek halhatatlan.
Földi vándorlása a tökéletességet célozza.
Segítséget odalent majd az angyaloktól kap.
Az útra kelés előtt a lélek végigveszi eljövendő földi létét: az állomásokat, a nehézségeket, a veszélypontokat, a fordítási pontokat, a segítőket és a társakat.
A dimenziók szűkítése elkerülhetetlen.
A koordináták: idő, tér, anyag, kor, vonzás.
A mozgatórugók: ösztön, reflex, hormon, igény és vágy.

(Az angyalok teremtő laboratóriuma az időgéppel, lélek-kartotékokkal. Ide érkezik meg a két angyal, lerázza csillagporos szárnyait, ellenőrzést tartanak, megetetik a lelkecskéket, belenéznek álmaikba, vizsgálgatják kémcsöveiket, égi mannát szopogatnak pihenésképpen) (Az időgép „járni kezd” és üzenet érkezik a Teremtőtől:)
Dicsőség a magasságban, vagyis bennem!
Drága angyalaim! Sajnos a sors úgy hozta, hogy
Árpád népe a végső romlás útját járja.
Hagyhatnám őket, de annyit szórakoztam
eddig rajtuk, sajnálnám, ha nem lennének.
Úgy döntöttem, küldök nekik egy szuperhőst, aki
egyedül dönt csatákban, s egyedül tarol le teljes
hadsereget, ja, és ti csináljátok meg ezt a hőst.
Szenvedéllyel védje a magyarok büszkeségét,
ne ismerje a félelmet, a fájdalom meg
ne érdekelje, s töltse szinültig a harci láz.
Úgy legyen ahogyan rendeltem, áldott legyek!
az Úr

(A két angyal kiválasztja a megfelelő lelket, majd a Hőst-teremtő marionett színpadon „átbeszélik” a földi életút legfontosabb eseményeit… Tájékoztatják nemes élete küldetéséről, szerepéről, feladatáról.)
(két angyal: A1, A2)


– Apa? – Nincs. – Anya? – Szereti. – Erő? – Korlátlan. – Termet? – Hatalmas. – Természet? – Parttalan, büszke, makacs, lobbanékony, bosszúra, züllésre, túlzásra, zúzásra hajlamos, félelmet, tekintélyt nem ismer. Más fűszert tegyek-e még bele? – Isten ments! Feladat? – A magyar becsület védelme, és Lajos király oltalmazása. – Pontos idő? – 1323. – Oké, rendben, megtaláltam, ez a lélek lesz az. Nézzük a Sorsok Mesekönyvében, mi vár rá. (kinyitja a könyvet)
(A1)
Magasról süt le az égi nap sugára
Alant a földön egy megtermett babára,
Erős Micukára, pólyatépő dedre.

(A2)
(dinnyét hajigálgat, még mielőtt menne!),
kiben az erő csak úgy nő, mint a dudva,
kerülje messzire, ki kerülni tudja!
Az apja nagy hős, el is pusztul korán,
az anyja neveli, szeretettel, puhán.
Tanyasi környezet, biogazdálkodás,
Fehérjeforrásban nincsen korlátozás.
Dolgoznia nem kell, úri fiú volna,
s annyit végez mégis, mint 10–12 szolga.
Hullámvasút lesz az élete végig,
sárba tapossák s emelik az égig,
s újra pokol s jön újra a menny,
hosszan lenn és röviden fenn.
Problémás terület még a szerelmi
faktor, vágya s a ténykedése
céliránya sehogyse passzol
majd. De mikor harcol, akkor
nincs ember, aki előtte megálljon,
s célszemélyként jól reagáljon,
s nemhogy versenytárs, még túlé-
lő sem akadt. Lelkük az úré.
Nem volt senki, ki így mesélhetett:
Kis unokám, a nagyapád akkora hős volt,
hogy még Toldival is küzdött, s túlélte!
Na ilyen ember nem volt egy se, egy se!
Röviden kábé ennyi, lehet születni,
s lent később még átvesszük a témát.
Születés rendben, növöget csendben,

s amikor a beszédet éppen érti már és
be is fogadja, akkor kapcsolódunk bé.

(Anya) – Édes kis Micukám, görbíts inkább szeget,
ne lóbáld az asztalt, ha ’ mozsárt keresed!
Feldől a nagyszekér, folyton ha piszkálod!
Jaj, édes Istenem, tedd le azt a bárdot!
Volt itt egy zsákban vagy húsz kiló babocska…
Mit dobálsz, éppen azt? Játsszál csak, napocska.
’z ajtófélfát hagyjad, ne szaggasd ki, kérlek!
És ma már ne aprítsál föl több széket.
(A1) – Nyugodj meg, Miklóska, itt az alvásidő.
Mesélünk egy mesét, egy olyat amitől
(A2) bealszol, reméljük. Mesélünk Toldiról,
sose volt, egyszer lesz, hatalmas alakról,
eljövendő hősről, erősről, hevesről,
mindenben kiváló, épp csak nem eszesről.
Kurtácska nem lesz, de időnk, mint a tenger,
hasznodra lesz, viszont nem mondjuk, csak egyszer.
Állasz a pusztában, Kamasz Miklós, magad,
Szétfeszít az erő, alig bírod, dagad,
pilledő világnak vagy aktív közepe,
így hát tettvágyadnak nincs semmi szerepe.
Lobbannál, de kinek, milyen ügyben, minek?,
nem kell a csodád a pusztában senkinek.

Állasz a pusztában s unatkozol nagyon,
kezed ügyében épp petrencés rúd vagyon,
más számára bizony gerendaszál volna,
neked csak pálcika, mi így dőlne, úgy hullna.
Nehéz az unalom, de néha inspiráló,
így lett a Miklósból profi rúddobáló.
Addig unta magát, míg egyszer csak mint-
egy magától nekikezdett figurázni ke-
zében a szörnyü faszál, s onnantól meg sem állt.
Ilyen dobás és olyan kapás meg a jó ég
tudja, a lényeg a lényeg: ügyesedett a srác.


(Miklós hazamegy enni.)

– Édesanyám, ehetném! Jól elszállt az idő!
– Egyél, fiam, egyél csak, rég terítve az asztal,
sokáig karéjoztad ma a nehéz botocskát,
most hát ülj le szépen, s végre láss neki.
– Valamit hallok, anyám! Nem lovasok közelednek?
(belép a sereg a konyhába, egyszerre mondják:)
– Isten áldását kívánjuk! Szabad ide betörni
kis sereggel? (T.) – Most már mindegy. Klassz a ruhátok!
Segítségre van szükségtek? Akkor nyugod-
tan mondjátok, szivesen segitek h’ akarjátok.
(Laczfi szól)
– Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?
(T., félre) – (Én paraszt, én?, pont aki úr a határba’?)
Jól van, megmutatom, ha kimentek a házból,
van kinn egy mutatópálcám tölgyfából,
idebenn igazán amúgy se biztonságos, viszket a tenyerem, s a vakarás rátok káros
lenne, de hátha a mozgás megnyugtat, meg a
friss levegő, úgyhogy vegyük magunkat,
s iszkiri, ki a házból, de most izibe! –
Megrendült biz a rettenetes hangtól a sereg,
s átlátták, hogy többről van most szó, mint erőfö-
lény. Első szóra kihátráltak hát némán, s utánuk kiment Miklós is, és mint más a ro-
pit, csippentette az ujjaival föl a szörnyü fa-
szálat a fal mellől. Bal kéz csípőn, jobb kéz
vízszint, benne a folytatás, a fa, csukló-
ból, mint könnyü gally, úgy tartva, így mutatta
Miklós, Budára merre az út. Megszólalt most
Laczfi:
– Nos, fiaim, aki kiáll e kisfiu ellen
párviadalra, s legyőzi őt, az kap tőlem egy
nagy falut. Senki? Jól van, akkor hármat!?
Hát, fiu, sajnálom, hogy a porba születtél. Volna
benned csepp nemes vér, vinnélek magammal
föl, Budára, seregünk éke lehetnél, ámde
így csak hadd kívánjak jó szántást, vetést, ara-
tást. Mindazonáltal maradunk kicsinyég még,
lovat itatni, kicsit pihenni, csendben, rendben.
Jómagam elvonulok, de nem részletezem, mért. – (bemegy az udvari budiba)
Ő a paraszt, ő? Miklóst elhagyta az ét-
vágy, úgy tele lett az étele keserűséggel.

(Elvonult, magába’, hátra az udvar leghát-
só sarkába, volt ott egy kő, egy nagy malom-
kődarab, arra ült le. Kiszúrták a srácok.)
– A
túzok védett madár, nem?, de ijesztgetni
csak szabad! Na cél mellé dobósdi! – s döngött
már a palánk a sok dárdától Miklós teste kö-
rül. De érdekelte is őt a sok baromarcú,
ült befeléfordulva a mázsás kődarabon, és
ugyanaztat kérődzte, ugyanazt rágta végig:
(T.) – Én, paraszt, én? Én, paraszt, én? Hej, ha tudná! –
– Joggal kérdezhetnénk meg, hogy miacsodáért nem
mondja, mégis ki volna ő igazán, hogy nemesi
sarj, meg még a többi, a válasz az ennyire pimf: a
lelki alkata az, ami teszi. Valahogyan úgy ér-
zi, ha ő tud valamit, tudja általa ’z egész vi-
lág, viszont akkor meg már minek is a szó.

(Gubbasztott Miklós tehát, körötte dárdae-
ső, mikor egy nyél, kopp, megütötte a vállát.)

– Hej, nyomorultak, szétszedlek titeket! Hol a kar-
dom? – Nem, Miklós, a kő! Ott van a kő!
Most még az jön! Az van itt! – De… – Semmi de,
tessék azonnal eldobni. Ide van írva!
– S
repül a nehéz kő: ki tudja hol áll meg? Ki tudja hol áll meg,
s kit hogyan talál meg? Valakit megtalál, s annak az agyhalál,
és ahol elfeküdt, onnan az fel nem áll.
Ahogy az írva van,
elpusztul valaki, de mellékszereplő csu-
pán, úgyhogy itt ne ragadjunk le. Egy a
lényeg:
Miklósnak menekülnie kell. Ugyan ül-
dözheti őt a sereg, nékik a táj csak térkép.
E táj, ami Miklósnak ezeregy búvóhely-
lyel szolgáló valódi hazai pálya.

– Isten véled, anyám! (– kiáltott, s átugrott a pa-
lánkon, s már futott a zsombékos felé.
Ott azután elbújt és megpihent. Nem aludt
egyedül: vérszívók, a zajok, a hideg, a hajnali
harmat, a zaklatottság voltak az alvótársa-
i.) – Miklós, figyelj! Itt neked annyi. Ez a rész
most itt véget ért, most jön a második szint.
Gondold végig: embert öltél, s ebben a korban e-
zért halál jár. Hacsak a királyod nem ad kegyelmet.
Ezt viszont csak hőstettért cserébe osztják.
Fel, Budára hát!, tehát ha fölkelsz, irány a
királyi székhely! És most hagyunk forgolódni to-
vább.
(– vacogva feküdt a fűben Miklós, várta az
első fényt, de nem derengett még korántsem.)
(távoli kakaskukorékolás)

(T) – Ez most biztos a Gyuri kakas volt. Talpra, magyar!
(Kapta magát hát Miklós, s felindult Budára.
Zörgött körülötte a nád, a haraszt, ám egyszercsak
kis nyikkantás, és csönd. Miklós megállt s lehajolt.)

– Nádifarkaskölykök. Tiszta kiskutyák.
Még szelídek. (– s akkor újra zörgött körüle a
nád, a haraszt, de nem ő csinálta.)
– Te jó ég, az
anyjuk! Nyugalom, lassíts, nem csinálok semmit.
Nem akarok ártani nektek. Látod, távolodok.
De ha támadsz, hát én is kénytelen leszek!
Isten látja a lelkem, hogy nem akartam rosszat!
(– s összecsapott az a két fenevad, s a farkasabbik
gyorsan el is pusztult miután Miklóst elérte.)

– Jaj, kicsikék, talán apátok fölnevel majd
titeket, bocsássatok meg! Ó, te Nagyisten, rátok
léptem, ti sem éltek már? (megjelenik a két kölyök szelleme) Ó, hát mégis egyben?
Nos, akkor gyerünk, ha velem tartotok.

– Jól van, rendben, mindent értek, de így, ahogy van,
egy szál ruhában indul Budára? Se kaja, se pia,
se valami takaró, se váltásnyi ruha, de legfő-
képp se pénz?
– Itt van ni: anyjával még
találkozik. Kap mindent. De főleg indu-
lótőkét. – Tessék? – Lesz pénze neki elég.
– Jó, de mi módon találkoznak majd? – Vélet-
lenségből, vagy rendelésből, megérzésből,
esetleg egy angyal. Itt csak a tény van, jó?

– Édesanyám, te itt? Merre jársz a vadonban,
s mi ez a csomag tenálad? – Útra s életrevaló.
Velem is beszélt az este egy angyal, tudom, Budának
indulsz, s tudom, mért. Süttem, főztem egész
éjjel, pakolgattam eredménnyel, kést,
kanalat odaraktam, örökséged is be-
tettem, van egy láda, pénzzel tele, bánjál
csínján, ésszel vele, házra menjen el a
fele, a többit meg oszd befele. Egyél
előbb, indulj utóbb, álló lábnál jobb a
futóbb, én is megyek, hazatérek, elébb
mintsem keresnének. Isten áldjon, s el ne
zülljél!
– Jól van, anyám, ne feszüljél. Köszi mindent, és
ígérem, hogy legalább egyszer visszajövök még,
de ha én mégse, a hírem biztos elér ide.
Vigyázz az úton, ne lépj gödörbe, Isten áldjon! (anyja elmegy, T. a kölykökhöz:)
Gyertek csak, kicsikék, töltsünk most a gyomorba ha-
mar! Ám azután induljunk föl, Budára,
tán adódik hőstett, s kegyelmet is kapok.
Nem esztek?, nem baj, eszem én majd helyettetek is.

– Úgy néz ki, hogy felértünk Budára végre,
sétálgassunk, nézelődjünk, szokjuk a várost.
Én Uramisten, micsoda házak, micsoda ruhák! A
szagok, a színek, a hangok, a nyüzsgés, a sodrás, a báj.
Tiszteletem! Adjon Isten! Jó napot!
Kezit csókolom! Üdvözletem! Szervusz! Helló!
(félre) Basszuskulcs, hát sose fogy el erre az ember?
Ácsi! Azt nézzétek, kutyukák! ELADÓ HÁZ.
(Állt a kapuban egy ember, Miklós odalépett.)
Minden jót, bátyámuram! – Nemkülönben.
– Tetszetős ez a ház. Mennyit kérne érte?
– Sok lesz az egy vándorerszény számára, uram.
– Itt a pénzes ládám, vegye ki belőle ameny-
nyit kóstál, és adja a kulcsot a kezembe most.
(elintézik az ügyet, Miklós bemegy a kapun, lepakol, kijön, bezárja a kaput, indulna tovább, az eladó még az utcán csodálkozik, odalép hozzá:)
– Azt még elárulná, merre székel a király?
– Jó uram, ottan azt a dombocskát célozza
meg! Ott találja majd, amit úgy keres.

– Hajrá, Miklós, neki a hegynek! Apám, mekkora
böhöm házak! Szinte mint otthon a templom,
sőt, még nagyobbak. Nézd már, mesterségek
szerint vannak az utcák! (Miklóst követi a hang) – Elérsz végül az Anjou
királyi házhoz, vagy mit házhoz!, olyan palotá-
hoz, amilyet még gondolatban sem mernél te
látni. Nézd a patkó alakú kastélyt, nézd a
kápolnát, a gótikus stílű István to-
ronnyal, nézd a csodás jelenést, s ájuldozz az
élménytől, ha a rengeteg érzet s kép lerohanja a
képzeleted. Színről színre lásd ami jön.
Lássad Zsigmond Friss palotáját, s lássad, ahogyan
fölrobban. Lássad Mátyás reneszánsz varázsla-
tát, a csillagvizsgálót, a könyvtárat,
nézd ezt hogy tölti tele a szellem, nézd a királyi
lakosztályt, a tróntermet. Lássad, a törökök
pusztítását, s azt, ahogy újraépül a Várhegy,
habár másképp. Lássad Izabella királyné ide-
jét, az őt váltó Szulejmánt, lássad a rengeteg
ostromot meg a romlást s újra az épülést.
Károly herceg hadisikerét, amidőn az a várat
visszavette s hozta magával a Habsburg-uralom
kezdetét. Lássad a Mária Terezia barokk
Budavári Palotáját, majd a Sándor palotát, s
Görgeyt, ahogyan visszaszerzi a palotát Habsbur-
géktól, lássad a szovjet pusztítást, s az újabb,
lassú épülést. Címerek, lobogók s
uralkodóházaknak a nevei keringnek előtted:
Árpád-ház és Anjou-ház és Luxemburgi-
ház és Szulejmán-ház, Habsburg-ház és Jagel-
ló-ház, Hunyadi-ház és Habsburg-Lotaringiai-
ház és Hitler-ház és Sztálin-ház és végül a
demokrácia. Ezzel érkezik el ez az
Egybesült Európai valamicsoda. De csitt!

(távoli hang) – Félre mindenki! Mindenki félre, hé! – Majd, ha
akarok, félreállok, jól van? Ja, hogy egy tombo-
ló bikácska miatt van ez az egész? Ó, a
Hőstett! Itt jön a Hőstett! Álljál meg, de izibe!
(előre ugrott, toppantott, ordított, bocsánat,
így:)
– Ááá! (– bocsánat újra, mire az állat
megállt. Meghökkent a bika. De akkor Miklós
már a szép állású szarvát fogta, s addig
tekerte tiszta erőből, amíg a bika el nem dőlt.
Amire megértette, mi van, már az oldalán fe-
küdt a földön, s akkor már ott is maradt.
Ezután összefogta a négy lábát Miklós,
nyakába kapta a nagy bikát, s visszavitte a
vágóhídra. Üldögélt darab ideig az intéz-
mény előtt, gondolta:)
– Valaki talán már ennem
ad végre. Pár embert mégiscsak megmen-
tettem a biztos pusztulástól, s most nem akad, aki
hálából legalább megetetne? Várok még,
csak kapok valamit. – S valóban kijött az
egyik mészároslegény, és marhamájat
dobott elé a földre. – Nincs itt egy kutya sem?
Akkor elviheted. Kössz a munkát, noha sen-
kise kérte. Na, szevasz, bugris. (visszamegy a mészáros) – Szóval Budán csak
így járja? Jól van, ehhez tartom majd ma-
gam. Ezt pedig süssétek meg a tiszteletemre! (visszahajítja a májat)

Jól van, Miklós, mindent láttál, kezdj hozzá, amiért jöttél,
vegyél páncélt, sok jó fegyvert, elpusztítasz ma egy embert.
Ő elvész, te megmenekülsz, uralkodód elé kerülsz
végre, sárból fölkerülsz az égbe, s tündökölsz míg el nem
buksz. Balra van a Kovács utca, kapjad
magad, menjél arra, vesd be magad minden
helyre, boltba, udvarba, műhelybe, s jöjjél
vissza fölszerelve. Páncél, sisak, pajzs és
lándzsa, buzogány és kard és bármi. Hajrá,
Miklós, itt várunk. (Miklós eltűnik a Kovács utcában, kisvártatva visszatér a holmikkal) – Na és akkor ezt így
hogy? – Nyugalom, Miklós, segítünk. – (felöltöztetik) – Elég
pöpec, hallod-e? – Nem hallja, már mondtam.
– Ne hasogasd a szőrt, testvérem, nem úgy értet-
tem, tudod. De sugalld a többit, ha akarod.
– Jól van. Figyelj, a sokadik érzékeddel, légyszi.
Modellezzünk néhány helyzetet. Bemuta-
tó következik.
(egyik oldalról az egyik angyal támad, a másikról a másik irányítja T. kezét hátulról)
– Hogyha így szúr, így ha-
jolsz el, hogyha így üt, így hárítod, ha így
támad, ekképp véded, ha amúgy sújt, ez a dol-
god, s elsősorban védd a torkod, a sze-
medet és a gyomrod, ha így teszel, nem lesz
gondod. Nos, testvérem, mondd, kivel lennél?
– Akivel te is, gondolom, úgyhogy mondja
meg a kocka. Akié nagyobb, azé Miklós.
Dobok. Hat.
– Na azért várjál. Úgy könnyű, ha
direkt akarsz hatost dobni. Nekem se volna
kunszt. – Jól van. Dobok megint. Hat. – Dehát
megint akartad! – Sikerült! Öt! – Hat. Enyém
Miklós. – Ó, te álszent! Jól van, ki a másik?
– Egy cseh vitéz. Ennyit lehet tudni róla.

Versek